Avagy ki mentette meg az ellenforradalmár ludovikásokat?

Az árvalányhajas magyar nemzeti tőrdöfés-legendárium egyik építőköve az a nagyjelenet, amelyben a kommün vérgőzös vezérei kivégezni készülnek a minden rossz szándék nélkül fellázadt zsenge ludovikás ifjakat. Ekkor azonban váratlanul színre lép a bátor hős, Guido Romanelli, aki, noha az antant képviselőjeként korábban maga is ellensége volt az Osztrák-magyar Monarchiának, nem bírja nézni mit művelnek a bolsevisták. Fenyegetésének hatására Kun Béláék megrettennek: nem mernek hozzányúlni a foglyokhoz akik végül is megmenekülnek.

E generációk szájába belerágott mítosz nem más, mint a Jó és a Gonosz kűzdelmének, sárkányölő Szent Györgynek legendája más köntösben, amelyben nemcsak a galád tett végrehajtása marad el, de maga a Gonosz is megszégyenül.
A történet fontos építőköve lett az ellenforradalmi külpolitikai víziónak amelyben fontos szerepet szántak az olasz kapcsolatokatnak és így az olasz-magyar barátság mítoszának is. Majdnem két évtizeddel később, amikor Romanellit beválasztották az olasz-magyar bank igazgatósági tanácsába is, az elnök a következőképpen ecsetelte az új tag személyét:

“Romanelli neve történelmi név Magyarországon. Az ország életének egyik legtragikusabb korszakában, amikor a háboru kétségbeejtő következményeinek hatása alatt az ország népességének egy része elveszitette minden gondolkodó- és itélőképességét, amikor a legförtelmesebb emberi szenvedélyek lettek urrá egy kommunista kormányban és a magyar nemzet legjobb fiainak legyilkolásához és infámis kínzásához vezettek, Romanelli ezredes a felfegyverzett védőangyal szerepét játszotta, aki a magyar polgárok százainak életét mentette meg és megtett valamit, amit ez az ország sohasem fog elfelejteni: megmentette Ludovika Akadémia hazafiságtól lobogó tanítványait, a magyar ifjuság virágát. Ebben az időben Románelli ezredes neve bibliai névként szerepelt ezer és ezer anya és feleség mindennapi imájában. Vannak események, amelyek örökéletüek egy nemzet történelmében. Ilyen Romanelli szerepe is. Amit tett, ahhoz példanélküli bátorság kellett, olyan sziv, amely telítve volt a legnemesebb emberi érzésekkel és könyörülettel ez idegen, sőt röviddel ezelőtt még ellenséges nemzet iránt. Végül meg kellett lennie benne a nagy baráti érzés első csíráinak, amellyel országunk iránt később is állandóan viseltetett. Szóval mindazoknak a tulajdonságoknak, amelyek a nemes olasz nemzet karakterének megfelelnek és megfelelnek annak a benső barátságnak, amely nernzeteink között az utolsó két decenniumban kifejlődött.”

1943-ban a Déli Magyar Szó pedig így búcsúztatta a népszerű olaszt:

“Kun Béláék terrorja alatt nyögött akkor a magyar főváros és a parlament pincéi halálhörgéstől voltak hangosak. De már kezdett fújni az új idők szele is… Ekkor szervezték meg ellenforradalmukat a ludovikások is. A kirobbanó ellenforradalom során Lemberkovits századost, aki egy másik laktanyából tartott összeköttetést a ludovikásokkal, meggyilkolták a véreskezű terrorfiúk, a fiatal ludovikások érdekében azonban azonnal közbelépett Romanelli ezredes. – Ezeknek a fiúknak – üzente meg Kun Bélának – a hajuk szála sem görbülhet meg. És Kun Béla nem is mert újat húzni Romanelli ezredessel, akinek nagy érdeme van abban, hogy még számos értékes magyar élet kerülte el a bitófa-halált. Nevét nem is felejti el ez a nemzet soha…”

Azt hihetnénk, a magyar történelem nem egyetlen fráziskorszakának bőven több mint fél évszázados elmúltával túl lehet lépni ezen a szemléleten. De nem. A kétezres években filmek készültek Romanelliről. A történeti kutatás eszközeivel és formáival végzett magyar nemzeti mítoszteremtés egyik zászlóshajója, a Hadtörténeti Intézet pedig kétnyelvű könyvet jelentetett meg a tiszteletére 2009-ben. A könyv bevezetőjében Dr. Holló József Ferenc ny. altbngy kiemelte, hogy “Mi katonák évtizedekig is legfeljebb annyit tudtunk róla, hogy a magyarországi tanácsköztársaság idején megmentette elődeinket, az ellenforradalmár ludovikás tisztnövendékeket és parancsnokaikat.”

Egy pillanatra álljunk meg itt, ugyan ez az írás nem erről szól de mégsem lehet említés nélkül hagyni, hogy kiket is tekint elődjének az egykoron a rendszerváltás előtt vöröscsillagos felesküdött katona, a kapitalista demokráciában pedig miniszteri biztos. Hogy mit jelentett 1919-ben fegyveres ellenforradalmárnak lenni, azt akkor és ma is tudta és tudja minden épkézláb ember. Mellesleg ezek a felkelő katonák akkor a Vörös Hadsereg tagjai voltak, lázadásuk – az ország területére benyomuló idegen hadak ellen harcoló Vörös Hadsereg, azaz saját hadseregük hátában – talán mégsem teljesen az a katonai példa amelyet magunkénak kell vallanunk, nem is szólva a felkelés teljes szervezetlenségéről és teljesen értelmetlen áldozatairól. És akkor még csak egy rövid megjegyzés arról, hogy kik is voltak a nemzet e hű fiai között, akiket olyannyira az elődünknek kell vallani. Az egyik felkelő parancsnok a második világháborús újvidéki tömeggyilkos, Grassy József volt. Egyik társa, Bayer Ferenc ugyancsak a második világháborús bácskai megszállás idején véghezvitt önkényeskedésekkel (és a vizsgálatok során előkerült titkos perverz fotógyűjteményével) írta be magát az ország történetének fekete lapjaira. De mások is voltak, akik karriert futottak be a nyilas kormány alatt. Megnyugtató, hogy 2009-ben az Európai Unió Magyarországán, direkt vagy indirekt módon ilyen embereket vallunk elődeinknek. De adjuk vissza a szót a nyugalmazott elvtársnak altábornagy úrnak:

“A Romanelli-misszió megjelenése két szempontból is kivételes öröm számomra. Egyrészt, mert úgy gondolom, tartozunk vele egy 1919-ben több száz magyar életéért közbenjáró, sokakat megmentő olasz tiszt emlékének, másrészt mert intézetünk kutatója, Szabó Mária munkáját nemcsak a magyar hanem az olasz olvasóknak is ajánlhatom. Ezt az elsősorban olaszországi kutatásokra épülő kétnyelvű könyvet mindazok forgathatják haszonnal, akiket érdekelnek a magyar történetírásban méltatlanul elhanyagolt olasz-magyar (katonai) kapcsolatok, az első világháború utáni európai átrendeződés, a magyarországi tanácsköztársaság, illetve Budapest román megszállásának időszaka. “

Nem világos, hogy  “az elsősorban olaszországi kutatásokra épülő” kitétel vajon a szerzőnek az egyéb források iránti negligációját hivatott-e legitimálni, vagy csak a könyv ázsiójának emelésről van szó. Mindenesetre szögezzük le magunknak, hogy az említett nagy horderejű folyamatokat talán nem egy viszonylag jelentéktelen és Budapesten néhány hónapot tartózkodó történelmi figurán keresztül fogjuk megérteni.

A könyvet olvasva (“Az ellenforradalmárok megmentése, a jegyzékváltás” c. fejezet foglalkozik a témánkkal) az olvasó elé mindenekelőtt az az ellenforradalmi hagyományból ránk maradt és a felvezetésben, valamint a kötet címével is beharangozott kép tárul elénk, amelyben az elfogott ludovikások felelősségre vonásának ügye mintha kizárólag Kun és Romanelli (jegyzékváltásban tükröződő) személyes viszonyának függvénye lenne. A romantikus kép azonban nem egyöntetű, a tudományos írásokban elvárható többféle forrás kritétérium kereteiben megemlítésre kerül az is, hogy az ügyekben azért mások is közbenjártak, Böhm Vilmos szerint Romanelli “Stromfeld tollaival ékeskedett”. Ha csak óvatos lábjegyzetben is, de a szerző megemlíti továbbá azt is, hogy “az is valószínűsíthető, hogy Kun Bélának június végi szorult helyzetében már nem állt szándékában tömeges kivégzéseket elrendelni”.  A könyv konklúziója azonban egyértelmű: “A határozott fellépés meghozta Romanelli számára a népszerűséget”.

A lázadók megmentésének címére azonban mások is bejelentkeztek a történeti irodalomban, és erre már nem tér ki Szabó Mária műve. Sinkó Ervin a következőképp számolt be az eseményekről a harmincas évek közepén írt önéletrajzi művében:

“A Ludovika Akadémia növendékei több órás harc után megadták magukat. A mieink közül ebben, a telefonközpont visszafoglalásáért vívott harcban sokan vesztették életüket. Miután a forradalmi törvényszék a ludovikások parancsnokát halálra ítélte, a növendékek ügyében való ítélet is aktuálissá vált. Száznál többen voltak, a legidősebb 22 éves, a legfiatalabb 16 éves, de mind, a tizenhat évesek is lőttek a mieinkre. Korvin Ottó volt az, aki gondoskodott arról, hogy a gyilkos harc után elfogott úri fiúkat a tömeg meg ne lincselje.
– Mi lesz ezekkel a nagyobbrészt fiatal gyerekekkel, akik nyilvánvalóan csak egy embertelen nevelésnek, beléjük oltott hamis ideáloknak áldozatai? – ezzel a kérdéssel állítottam be pár nappal a forradalmi törvényszék tárgyalása előtt Korvin Ottóhoz. Írást kaptam tőle, mellyel felkereshettem a Martinovics-laktanyában őrzött ludovikásokat. S mikor onnan visszatérve beszámoltam Korvinnak a látogatásomról, előadtam neki tervemet: internálják a ludovikásokat, hangozzék az ítélet nevelőmunkára, én fogom tanítani őket. Sose fogom elfelejteni azt a mosolyt, mellyel ezt a tervet s a hozzá fűzött optimista indoklást meghallgatta. De megszorította a kezemet, magáévá tette tervemet, és nem nyugodott, míg – nagyon is érthető ellenállások legyőzésével – keresztül nem vitte, hogy a ludovikásokat, a kiskorú munkásgyilkosokat, a budapesti Horánszky utcai, majd a Gyep utcai zárdában internálják, az én nevelésemre bízva őket. (…) Utoljára a diktatúra bukása napján találkoztam Korvin Ottóval. Budapesten akkor már ott voltak a falakon az új szociáldemokrata kormány első plakátjai, melyek a magántulajdon teljes visszaállítását hirdették, s a házakon nemzetiszínű zászlók. Korvin Ottó még mindig az üres Szovjetházban*ült, hogy az elvtársakat utasításokkal lássa el, s főleg, hogy búvóhelyeket jelöljön ki nekik. – Mi van a ludovikásokkal? – kérdeztem, mert az utolsó két napot a fronton töltöttem. – Fehérterrort fognak csinálni – válaszolta Korvin Ottó, akit pár nappal később elfogtak az utcán, s éjjel-nappal verték, rúgták, bosszúból és azért, hogy megtudják tőle, ki hol bújt el. Korvin Ottónak már nem mondhattam el, hogy mikor a fehérterror idején búvóhelyet kellett cserélnem, két volt ludovikás jött velem szemben az utcán. Mikor megláttak, lesütötték a szemüket, és zavartan tisztelegve, szótlanul mentek tovább. Mert ilyenek is voltak köztük.”

De hát akkor, teszi fel a kérdést a történelem iránt érdeklődő, de eddig csak leegyszerűsített magyarázatokkal találkozó Nyájas Olvasó, akkor végül is ki mentette meg a lázadó ludovikásokat? Romanelli? Stromfeld? Böhm? Sinkó? Korvin Ottó? Netán Garbai, vagy az antant? Melyik forrás az igaz? Vagy további források lennének szükségesek?

Mielőtt erre válaszolnánk, nézzük meg hogy az ellenforradalmi krónika egyik legkorábbi műve hogyan állítja be az eseményeket. Somogyi Zoltán “A június 24-iki ellenforradalom és a ludovikások” c. könyve 1920-ban jelent meg, amikor a kibontakozó ellenforradalm múltszemlélete még nem volt tökéletesre csiszolva. Ebben a propagandairatban már kibontakozik az eseményeknek az új, ellenforradalmi értelmezése, de a hangsúly még egyértelműen a lázadók mártírszerepén van. A ludovikás növendékek és hadapródiskolások kapcsán a követezőkről számol be a szerző: az elfogatást és a Mária Terézia laktanyában történő elzárást követően július 1-én kezdődött meg durva hangnemben a kihallgatás, de ezt követően hamarosan közlik az ifjakkal, hogy enyhe elbánásban, „internálásban eltöltendő nevelési munkában” részesülnek. Csak másnap, július 2-án érkeznek a foglyok meglátogatására olasz tisztek Selano gróf vezetésével. Minden elfogultsága ellenére a könyv – akarva-akaratlanul – kénytelen beszámolni arról, hogy a ludovikásokkal a terhükre rótt bűncselekmények fényében kifejezetten enyhén bántak, “átnevelésük” meglehetősen laza elzártságot vagy inkább bentlakást jelentett, kimenőkkel, ahonnan sokan vissza sem tértek a helyszínre (ezután viszont szigorítottak az őrzésen). Július 27-én Heuszler kapitány vezetésével ismét felkereste őket egy olasz bizottság, hó végén pedig vizsga volt a meghallgatott marxista tananyagból. A megmaradt foglyok augusztus 3-án szabadultak. A leírásból egyebek mellett tehát az is megállapítható, hogy a “foglyok”, leszámítva némelyikük “meglógását”, engedelmesen viselkedtek, semmilyen komolyan vehető szembeszegülést nem mutattak. Azaz jó katona és engedelmes gyerekek módjára teljesítették az új, ezúttal a “fogvatartó” urak parancsait, szó sem volt valamiféle elementáris morális és tudatos nemzeti álláspontról. Ezt – tehát hogy a felkelésben való részvétel oka egyszerű feljebbvalói parancsra történt – Kéri jóval későbbi emlékirata is megerősíti.
A Somogyi-féle beszámoló szerint Romanelli elsősorban nem az ifjakkal, hanem a parancsnokok perével került kapcsolatba. Interveniált halálos ítéletük elhalasztása érdekében, és jegyzékét is nyilvánosságra hozta. “A sok szerencsétlen üldözött Romanelli Guidó ezredes szívének melegétől, az ő bátorságától és készségétől remélte menekülését a terror karjai közül” – írta a szerző. Romanelli a foglyok további sorsát folyamatosan figyelemmel kísérte, de fellépett érdekükben egyebek mellett Eszterházy Jánosné grófnő, Cvercek Ferenc altábornagy és Scharitzer altábornyagy is a bécsi és pozsonyi antant képviselőknél, valamint Kunnál és Garbai Sándornál is.

Rendelkezésre áll egyebek mellett a már említett Kéri Kálmán kősőbbi vezérezredes emlékirata, illetve emlékinterjúja is. E szerint egy tiszti küldöttség érkezése és Romanelli beszéde és bejelentése a nevelő munkáról előzte meg a tárgyalást.

Noha a lázadás leverését a karhatalmisták utcai terrorja kísérte, a statáriális eljárások kapcsán végül egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre, a növendékekkel pedig kifejezetten enyhén bántak. A tomboló vörös- és fehérterror körülményei között ez meglehetősen furcsa végkimenete egy hatalomellenes lázadásnak. Emlékirataiban Romanelli ezredes maga is némileg meglepődve jegyezte fel: „…lényegében a Tanácskormány jóval engedékenyebbnek bizonyult, mint ahogy reméltük…”

——-

A (nem pártkatona) történész feladata lenne a “történeti igazság” kibogarászása, a források mind elmélyültebb értelmezése, összevetése, mérlegelése. De eltekintve attól a minden történész által gondosan megkerült kínos kérdéstől, hogy az általa kutatott téma egyáltalán rendelkezik-e azzal a történeti jelentőséggel amelyet ő neki tulajdonít vagy amennyi energiát rászán, jól látszik hogy a kutatás sosem érhet véget: egy témáról mindig le lehet hámozni egy újabb réteget ami új megvilágításba helyezi azt, és akár ellentétes konklúzióra is vezethet. Természetesen egy dörzsölt, cinikus történész ezt pontosan tudja és könnyedén hajlítja a forrásokat saját prekoncepciójának megfelelően. Valójában persze igen nehéz bármiféle előzetesen meghatározott értelmezési keret nélkül eligazodni egy forradalmi eseménysor zagyva forgatagában, ez különösen jól látszik jelen témánk kapcsán is, hiszen olyan kül- és belpolitikai folyamatokat, viszonyokat és személyeket kellene számba vennünk, amelyek és akik hatásának pontos mértékét ma már lehetetlen pontosan felmérni.

Nem akarjuk vitatni a helyszínen egyébként semmiféle kényszerítő hatalommal nem rendelkező olasz ezredes és társai emberi kvalitásait, de felvethető hogy ugyan miért tartotta volna vissza a lázadók kivégzésétől a tanácskormányt Romanelli jegyzéke? Ezzel szembe lehetne vetni, hogy a külügyi népbiztos Kun természetesen figyelembe kellett, hogy vegye a nemzetközi mozgásteret – de biztos hogy Kun döntött kizárólag a ludovikások ügyében? És ha netalán igen, miért ne esett volna a latba valamilyen nyomatékkal Korvin Ottó álláspontja? További forrásokat lehet szükséges bevonni ennek eldöntéséhez, hiszen Garbai, Korvin, Landler és mások is illetékesek lehettek különböző mértékig, nem beszélve az idealista értelmiségiek, valamint a karhatalmisták vélt vagy valós befolyásáról is.

Egyáltalán, kijelenthető-e hogy a közbenjárók “mentették meg” a lázadókat, nem pedig maga a kegyelmi aktus a megmentés? Tényleg akkora hatása kellett legyen bármiféle külföldi közbenjárásnak vagy a történelmi-politikai körülményeknek? Miért is kellene elvitatnunk a fő végrehajtó hatalommal rendelkezők szűk körétől a döntési szabadságot? Ha tehát le akarjuk egyszerűsíteni a kérdést, és miért ne akarnánk, akkor akár azt is nyugodtan kijelenhetjük, hogy a legnagyobb politikai hatalommal rendelkező személytől függött a lázadók sorsa, azaz indirekt módon maga Kun Béla mentette meg nyílt ellenségeit, a ludovikás lázadókat. Humanisztikus eltévelyedésének valódi vagy képzelt hátterét 1935-ben Moszkvában, már a sztálinizmus körülményei között, a következőképpen világította meg:

“A forradalom, az idők voltak akkor naivak és fiatalok – mondta. – Gyanútlanok voltunk, mert a forradalom volt gyanútlan. Nemcsak nálunk Budapesten, hanem Oroszországban, Berlinben, Helsinkiben, Varsóban, Münchenben is – mindenütt! Oroszország! Itt “felkészült” bolsevikok győztek, és még itt is az elfogott Krasznovtól, a fehér tábornoktól, aki fegyveres csapatok élén támadt Petrovgrádra, a bolsevikok “a becsületszavát” kérték, hogy nem fog ellenük harcolni – és erre szabadon engedték. A finn kommunisták letartóztatták ugyan a polgári minisztereket és képviselőket, de csak azért, hogy aztán nagylelkűen szabadon bocsássák őket. S ezek lettek azok, akik a fehérterror nagy mészárlásait szervezték és végezték. Gyanútlanok voltunk, mint az ifjúság. Akkor mindnyájunkat, még Lenint se kivéve, a forradalom ifjúságának a varázsa tévesztett meg. Nem tudtunk a szörnyetegekről, melyek már akkor lesben álltak. Igen, még maga Lenin is a magyar proletárforradalom vértelen győzelméből arra következtetett, hogy lám, kulturáltabb országokban a tehetetlen burzsoázia majd vérontás és nehéz harcok nélkül, magától áll félre és nyit utat a forradalom diadalmenetének. Die proletarische Revolution bedarf für ihre Ziele keines Terrors, sie hasst und verabscheut den Menschenmord… Tudja hogy ki mondta ezt? Látja, ez is valami amiről könyveket kellene írni. Szimbolikus jelntősége van annak, hogy ezt a mondatot Rosa Luxemburg írta le, épp az a Rosa Luxemburg, akinek a sorsa volt az első figyelmeztetés arra, hogy a szociális forradalom korszaka az ellenforradalom korszakává fajulhat el. Persze csak ideiglenesen. De az ilyen provizórium, mint látjuk, nem feltétlenül rövid lejáratú.” (Sinkó: Egy regény regénye)

Kun ezt hibát később, 1920-ban, a krími vörös hadsereg komisszárjaként, Vrangel hadseregének és annak vélt vagy valós társadalmi hátterének felszámolásakor már nem akarta még egyszer elkövetni.

Ⓒ 2020. A szerző.